Jó estét! Tudom, az ég világon senki nem olvas, de úgy döntöttem, feldobom egy decemberi versikémet. Egy nagyon hosszú, álmatlan, rosszkedvű, láncdohányos éjszakán keletkezett, amikor is majd' odafagytam az ablakpárkányra, ahol üldögéltem, a nyitott ablakban. Remélem, tetszik!
Philip Morris
Ó, micsoda áldás vagy te nekünk,
Kis papírgalacsin, kedves kis semmi!
Mit is csinálnánk, nélküled, míg élünk,
S míg csepp dolgot sem tudunk tenni...
Mitől égne torkunk, s mitől fagyna
rá az álom elménkre örökre?
S mitől kerülne bilincs a vasakaratra
Mikor azt ígérjük többet nem, jövőre...
Néma csendben, vaksötétben,
Még a gyönge árvák is alszanak.
Én pedig kába nevetésbe
Bódultan vagyok, hasztalan.
Te, te csodatévő, te! Isteni találmány!
Te, aki átvezetsz erdőszéli ködviharban,
Te csodálatos varázs. Te ős dohány!
Kezem remeg, s nincsen örömem a mában,
De ahogy ujjaim közt egyre rövidebbre hamvadsz,
S kaparó mérged testembe vegyül,
És hogy te mindent elveszel, de azért kicsit adsz
Amikor a szerencsétlen gyermek elgyengül,
És ahogy te mindig vigasztalsz, és sohasem
Hagysz magamra, csak mert épp nem vagyok jó,
És ahogy orromba bújsz, s a szemem
Könnyekben tör ki... Te odaadó!
Míg mitikus füstöd vad varázslatként
Ajkaim közül tovaszökik, s megtölti
A várost, mintegy ajándékként
Amiért a gyenge vándor két kezét megköti,
Érzem, hogy te vigyázol rám. Te ott
Leszel legsötétebb éjszakáimon, legsúlyosabb nappalaimon,
Legfényesebb csillagaimon. És adott
Nekem már sok mindent az univerzum, fény, dics, bor. Padon
Ülni, várni, arra, aki késik,
Arra, aki valahol elakadt az úton.
Te vagy az őröm. És megtérik
A sötét vándor. A tengerentúlon.
